Az idei BKF a XXIII. volt a sorban, ezúttal kézdivásárhelyi bázissal. A formátum a klasszikus volt, voltak földtani megállók, de útba ejtettünk múzeumokat, illetve épített örökséget is. Alább néhány feliratozott fotó. (Borítókép: shoshonitos vulkáni kőzetekben kialakított mikóújfalusi Botos-bánya)

.: Kézdiszentlélek mellett a Tarkői Homokkő egyik feltárása :.

.: kréta kori flis Kászonjakabfalva közelében :.

.: üveggyűjtemény a Tusnádi Borvízmúzeumban :.

.: Erdővidék Múzeuma szenzációs masztodon csontváza :.

.: a masztodon lábfeje :.

.: a masztodon fogsora :.

.: szintén a múzeumhoz tartozó ólomkatona kiállítás egyik csatajelenete :.

.: óriási mennyiségű és egyedi készítésű ólomkatona mutat be különböző erdélyi csatateret :.

.: gidófalvi homokbánya falának absztrakt formái :.

.: hatalmas „kőóriásokat” tárt fel a bánya, bár a kőzetek származási helye ismert (vulkanitok) a szállítás módja még megválaszolatlan, jó vita kerekedett a különböző ötletek ütköztetése során :.

.: utolsó megálló a gidófalvi református templom volt :.

Szombaton részt vettünk egy félnapos Mikó ovis kiránduláson a Bácsi-erdőben. Kellemes koramájusi meleg volt, sok napsütéssel és kiváló hangulattal. Volt sok játék, uzsonnázás, a végén anyák napi köszöntéssel zárult.

Újabb tavaszi hétvége, újabb lehetőség éppen virágzó védett növényeket nézni. Kolozsváron elég nagy híre van a mezőzáhi keleti (sztyeppei) bazsarózsáknak, sokan ellátogatnak, ebben az időszakban gyakori a közösségi oldalakon. A tavaly elmaradt, idén két szomszéd családdal közösen, május elsején, vasárnap délután elindultunk. Mezőzáh a Mezőség „közepén” kb. félúton van Kolozsvár és Vásárhely között. Az út dimbes-dombos, kopár dombhátakon, többnyire száraz, rövid völgyeken keresztül vezet. Kolozsvárt elhagyva, nagyon hamar úgy érzi az ember mintha visszaugrana az időben. Elszegényedett kis falvakon haladunk keresztül, egy pár kilométeres szakaszon az aszfalt is elfogyott. Mezőzáhról egy keskeny, 5 km hosszú földút vezet a rezervátumig. Ezen az utolsó szakaszon meglehetősen nagy volt a forgalom, kerülgették egymást az autók, jó nagy porfelhőt vonszolva maguk után. Az uticélunknál vásári hangulat fogadott. Nem volt sok sátor, de a vásári vackok, vattacukor, miccs, sör, hittérítők jelenléte meglehetősen autentikus hangulatot teremtett. Ráadásul a mindenfele össze-vissza parkoló autók igazán tipikussá, erdélyié (szoft balkáni), tették a miliőt. Valószínűleg nincs ez minden hétvégén így, a május elsejére időzített kirándulásunk érdemelte ki a bőségesebb kínálatot. Mi bámultunk, a gyerekek élvezték, ették a vattacukrot.

A rezervátum elvileg 3,5 ha-os területen fekszik, a valóságban nem tűnik akkorának, legalábbis az a rész, ami el van kerítve és ahol virágzik a sztyeppei bazsarózsa. A Google Earth-ön mérve csupán 0,85 ha. Az elkerített területen keresztül egy keskeny ösvény vezet, ezen végig sétálva lehet nézni a mindenfele nyíló virágokat. A kerítésen kívül juhnyáj és esztena gondoskodik a gyep rendszeres nyírásáról, illetve invaziv akácos igyekszik kiszorítani a valószínűleg szintén a védett területhez tartozó bokros-cserjés növényzetet. A fenti sorok negatív benyomást kelthetnek, de igazából nem vesznek el az élményből, az elkerített területen látványos a virágzás. Főleg, hogy völgy irányba szép nyitott a táj, csak egy fűzfa töri meg a távoli kopár dombok monoton hullámzását.

Levezetésnek átugrottunk a mezőzáhi Ugron-kastélyhoz. A kastély egészen fiatal, 1912-ben épült, története kalandos. Jelenleg nem látogatható, az oda tévedt turistákat a biztonságiőr engedi körbejárni az épületet.